Csoma-Lőrincz Tamara: Hádész, ​az alvilág tini kalandora

  Eredeti megjelenésének az éve: 2024

Oldalszám: 420
Kiadó neve és helye: Eleven, Budapest

Fülszöveg:

– Miben segíthetünk, Alex? 

– Ok…. Huh. Mondom, csak elkezdeni nehéz. Kikészít a suli, meg hogy az apám folyton a nyakamban liheg. Otthon elég gáz a szitu, csajom meg persze hogy nincs, akihez átmehetnék. De ha ez még nem lenne elég, letöltötte magát egy elpusztíthatatlan app a telefonomra, ami azt állítja, hogy én lettem Hádész, az alvilág ura. Tiszta őrület, de már kezdek hinni neki. Az a legdurvább, hogy azóta olyan alakokat látok, akik nem is léteznek. Mégis jobban megértenek, mint bárki a suliból. Állítólag élet és halál ura lettem, de én csak azt érzem, hogy egyszerre két világ súlya nehezedik rám. Gondolom zártosztály… 

– Nyugodjon meg, Alex! Javasoljuk, foglaljon mielőbbi időpontot a Psziché Lélekközpontba, szakképzett pszichológusaink közel 3000 év tapasztalattal állnak rendelkezésére.

Zeusz, Héra, Árész, Poszeidon, Pallasz Athéné és még sorolhatnám a görög istenek és istennők nevét napestig. Általános iskolában ismerkedhettünk meg velük és mitológiai világukkal. Talán akkor még nem is érdekeltek bennünket – bevallom, én nem szívesen tanultam róluk -, de ez már megváltozott. Jó pár film és könyv készült a görög mitológia híres alakjairól, amiket láttunk vagy olvastunk, s ezáltal a véleményünk is átformálódott.

Az én esetembe Rick Riordan indította el a változást, aki a Percy Jackson könyvsorozata miatt megszerettette velem ezeket a mítoszokat. Elérte, hogy ne zárkózzak el előlük és legyek nyitott feléjük. Így került az utamba az írónő regénye, amitől egy kicsit tartottam. Féltem, hogy ebben a regényben nem lesz semmi érdekes és a mitológiai rész is csak felületesen lesz súrolva, de hatalmasat tévedtem. Csoma-Lőrincz Tamara véleményem szerint remekül megcsavarta a szálakat és egy olyan görög mitológiai világot teremtett meg, amelyben nemcsak a mítosznak adott helyet, hanem a magyar irodalomnak is.

„Gratulálunk! Megszerezted az Érző Szívű Uralkodó plecsnit! A kitüntetés azoknak jár, akik életükben először fordulnak empátiával az alattvalóik felé.”

 

Minden egy appal kezdődött. Így jellemezném a történetet, azonban be is fejezhetném és hagyhatnám, hogy mindenki tovább gondolja, miről is szólhat a könyv. Viszont ez a regény sokkal több volt ennél. A Hádész-applikáció önálló életet élt és saját maga választotta ki az új Alvilág urát, aki hatszáz évig uralkodott a Holtak birodalmában. Így került ide a mindössze tizenhét éves Alex is, aki az utolsó évét töltötte a gimnáziumba. Egy visszahúzódó, saját világában élő fiú, aki minél jobban vágyott arra, hogy eltűnjön otthonról és klasszika-filológiát tanulhasson az egyetemen. Dehogy akart ő lenne az Alvilág ura! Ám, az applikáció nem így gondolta., Alexnek pedig kalandos napoknak nézett elébe, ugyanis az elődje nem kímélte ezt a világot.

Fordulatos események jellemzik a könyvet, hiszen Alexnek előtt rengeteg feladat sorakozott. Első sorban bizonyítania kellett, tényleg érdemes-e a trónra. Az előző Hádész rendesen megtépázta a birodalmat, ami végett sokan hátat fordítottak neki. A fiúnak ezeket a hibákat orvosolnia kellett és megoldásokat találnia. Másodszor újjá kellett építenie az omladozó Alvilágot, amely nemcsak az ott élőkre volt hatással, hanem Alexre is. Ebben szerencsére voltak segítői is Mortimer, Nüx és Medúza személyében. Harmadszor pedig szembe kellett néznie saját határozatlanságával és félelmeivel is egyaránt, ugyanis az otthon töltött pillanatok nem éppen békességgel teltek.

Ha már Alex „segítőit” is megemlítettem, kicsit beszélek róluk is. Nem voltak tipikus, begyöpösödött karakterek, akik csak az Alvilágban éltek és a saját dolgaikkal foglalkoztak. Kellemesen csalódtam bennük, ugyanis az írónő pozitív személyeknek teremtette meg őket. Ott volt Mortimer, akit Hádész jobb kezének tekintettem, mivel mindig napra kész volt és a teendők listája állandóan nála volt a csíptetős tábláján. Igaz, kicsit esetlennek tűnt, de voltak okos gondolatai és remek tervei.

Nüx volt az, aki külsőjével megrémítette Alexet, ugyanakkor rá is ébresztette arra, ne a külcsín alapján ítéljünk. Egy kedves, segítőkész, de határozott lányt ismerhettem meg benne, aki nem félt használni az erejét. Ha bajban voltak rá mindig lehetett számítani, minden esetben talált menekülő utat. Akárkitől segítséget mert kérni, főleg, ha az ifjú Hádész bajba került. Ezek mellett csípős megszólalásaival sokszor kihúzta a fiú saját önmarcangoló gondolatainak a tengeréből, amivel az életét is megmentette, hisz olykor elég veszélyes helyzetekben fagyott le Alex.

Medúza, vagyis Medi, aki más mítoszokban a rettenhetetlen nő, kinek haja helyén kígyók szambáznak és mindenkit kővé dermeszt. Igen ám, viszont ebben a könyvben egy nagyon szimpatikus személyt ismerhettem meg benne. Visszafogott és csendes lány volt, aki csak akkor vette használatba az erejét, ha arra szükség volt. Oda volt Frida Kahloért és jártas volt a kultúrában. 

Izgalmas, humoros és csodálatos fantasy történetet olvashattam Alexről, akinek egy váratlan lehetőség esett az ölébe. Nem ő választotta ezt, el sem akarta először fogadni, mégis ő lett az Alvilág új Hádésza. Eleinte minden balul sült el, rengeteg dologban hibázott, viszont mindig átgondolta a helyzetet és új tervet kovácsolt nem kis segítséggel. Alattvalói, akik a történet során barátai is lettek, rengeteget segítettek neki, ki-ki a maga módján.

Azonban, azon kívül, hogy egy érdekfeszítő történet, mégis foglalkozik olyan problémákkal, mint a családon belüli erőszak vagy az ebből kialakuló önértékelési problémák. Alex tökéletes példa a hozzá hasonló embereknek. Rengeteget szenvedett otthon és menekülni akart. A Hádész-applikáció erre tökéletes is volt a számára, mivel segített neki valamennyire szembe szállni a tulajdon apjával. Ugyanakkor a fiú kénytelen volt kilépni és otthagyni ezt a mérgező, bántalmazó közeget. Leginkább is ezt addig nem volt képes elfogadni, míg valaki rá nem világított a legnagyobb félelmére. Ezek mellett ott volt a verbális bántalmazás is, amit szintén csak otthonról kapott, ami miatt sokszor lebecsülte és elhitette saját magával, hogy nem képes semmire, s emiatt sokszor leblokkolt az éles helyzetekben.

Tanulság: merjünk kiállni magunkért és ne hagyjuk, hogy ok nélkül bántsanak minket. Még akkor sem, ha ez a személy a saját családtagunk. Tudom, nehéz ezzel szembe nézni, hátat fordítani, de mindig van segítség. Néha olyan helyeken, olyan személyeken keresztül, akikre sohasem számíthattunk.

Csillagok száma:

Kedvenc idézet:

Riley Baker: A ​pokol fiai – A düh szilánkja

 Eredeti megjelenésének az éve: 2024

Oldalszám: 416
Kiadó neve és helye: Magánkiadás

Fülszöveg:

Montez Morrow 

Talán csak az ördög játékszerei vagyunk. Talán azok sem. 

Az biztos, hogy valakinek a rémálmai leszünk. 

Valakit a pokolba küldünk azért, amit tett. 

Mert valaki előbb vagy utóbb, de beszélni fog. Valakiből kibukik az igazság és mi pontosan erre várunk. 

Arra, hogy valaki megfizessen azért, hogy a húgunknak nyoma veszett. 

Rosszfiúk között is van különbség. Az egyik nem hív fel téged miután megkapott, a másik pedig elkövet egy gyilkosságot. 

Talán jobban örültél volna, ha az első vagyok.

Delilah Moore 

Amit tettünk az megbocsájthatatlan, meg fogunk fizetni érte. 

Nem várunk kegyelmet, akkor sem, ha az egész csak egy baleset volt. 

Nem akartuk megölni őt, csupán megleckéztetni. 

A „ sírba is magunkkal visszük” ígéretekkel az a baj, hogy a sorsnak mindig van egy jobb terve. 

Minden titoknak lejár egyszer a szavatossági ideje.

Az első és eddig az egyetlen könyvem az írónőtől a Szavad ne feledd! volt. Már ekkor megkedveltem a stílusát és a történet által magát Riley Bakert is. Hozzáteszem, hogy az említett regényét a szakdolgozatom leadása után olvastam. Nagy szerepet töltött be abban, hogy kikapcsoljak és elfeledjem azt a tömény szakirodalmat, amit a hetek alatt böngésztem, memorizáltam és próbáltam belőlük a lényeget kiszedni.

Igaz, a többi kötetét még nem olvastam, de szerintem ugyanúgy fognak tetszeni (mint ez a kettő), amint beszereztem őket és sort kerítek rájuk.

Viszont ezek ellenére nem volt kérdés, hogy beszerezzem a legújabb könyvét. Már a fülszöveg megragadott, így tavaly meg is vettem, de csak idén volt rá időm elolvasni. Őszintén bevallom, egyáltalán nem csalódtam benne, sőt, szerintem tele volt izgalommal és titkokkal.

„[…] de a valóság néha úgy csapódik az arcodba, mint a szembejövő sávban lévő kamion. Semmit nem hagyva maga után, csak káoszt.”

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán jobb lenne első sorban a szereplőkkel, leginkább Delilah-val. Az első, ami megfogott benne az a neve volt. Az olvasmányaimban ritkán bukkanok fel ilyen különleges nevű karakterrel, ami már-már plusz pont számomra. Nagyon szeretem a ritka, egyedi neveket, főleg a romantikus regényeknél, így már rögtön meg is nyert magának.

Másrészben azért kedveltem meg őt, mert megsajnáltam. Úgy mond félárvaként – az édesanyja elhagyta – az élet nem kímélte meg őt. Az otthonában történt dolgok apró darabokra törték lelkét. Sohasem tudta igazán, mi az igazi szeretett. Ezek mellett a bizalmi viszonyt sem volt képes kialakítani senkivel sem egyetlen barátnőjén, Addisonon kívül. Ugyanis a nővére, amint lehetősége volt rá, otthagyta ő a családi házba és vissza sem nézett többé.  Delilah hiába élt az apjával, aki egy aljas féreg volt. Egy utolsó senki, aki nem nevezhette magát még szülőnek sem, főleg azok után, amit saját lányaival tett. És a múltban ért sérelmek sem mentik fel őt tetteik alól.

A harmadik ok, amiért megszerettem, az a természete, kiléte, valós lénye volt. Okos, kedves személy ismerhettem meg benne, aki a legjobb barátnő szerepét töltötte be Addison életében. Ugyanakkor mindent megtett a lányért, főleg egy olyan titkot rejtett el, ami mind a kettőjüket rácsok közé is juttathatja. 

 

Montez, aki a maga valójában rossz fiú volt. Káromkodott, bajt kevert, tele volt tetoválással és ezek mellett még motorozott is. Azonban a kemény külső alatt egy mindenre kész, a testvéreiért bármit megtévő srác volt. Egy férfi, aki bosszút és igazságot akart tenni szülei halála miatt, illetve, aki a miértekre kereste a választ. Hiszen fogalma sem volt arról, mi miatt gyújtották fel barátai, testvérei és az ő házukat, ami miatt családtagjaik bent égtek. Ugyanakkor feltett szándéka volt megkeresni és megtalálni fogadott húgukat, Lizát, akinek nyoma veszett egy furcsa éjszakán. Azonban Isten útjai kifürkészhetetlenek és egy véletlennek mondható éjszakán Montez „belebotlik” Delilah-ba és innentől kezdve egy másik oldalát láthattam meg. Szerencsére az írónő nem változtatta csöpögős, romantikus főhőssé, hanem maradt a régi, megszokott Montezünk, egy kicsit más meglátásban. Hiszen védelmező oldalát már a történet során is láthattam, de ez most a lány fölé is kiterjedt. Montez mindig ott volt Delilah-nak és óvta őt a lány fölött megjelenő árnyaktól. Igaz, még nem ismerte Delilah igazi mumusát, ami nap mint nap felbukkant a lány mögött. 

„Sosem ítélek meg embereket az alapján, amit hallok. Az alapján ítélem meg őket, ahogy velem viselkednek.”

Szeretem az olyan történeteket, ahol a regényekben nemcsak a főszereplők mutatkoznak meg, hanem a mellékszereplőknek. Bár Nate, Tiago és Phoenix nem mondhatóak olyan karaktereknek, akiket a háttérbe lehetne szorítani. Mind a hárman aktívan részt vettek a cselekményekben, sőt szerintem néha valamelyikük indította el azt a folyamatot, amelyekbe Montez is részt vett. Montezzel együtt mindannyian a szívemhez nőttek együtt és külön-külön is. Igaz, Phoenixet párszor beutaltam volna a pszichiátriára vagy valami düh kezelési intézménybe, de ő ilyen volt. Lizát mindannyian szerették és épségbe, főleg élve meg akarták találni.

A másik, számomra kedvelt karakter az Atya volt. Megmentett öt, árván marad gyereket és nevelte őket. Véleményem szerint a helyes útra akarta terelni őket, de mint a könyvben is olvasható nem ment neki. Ugyanis mindannyian makacsok és bosszúszomjasok voltak. Ugyanakkor mindig mosolyogtam, mikor Montez gyónni ment hozzá, vagy csak kikérte az Atya véleményét. Szerettem a higgadt gondolkodását és bíztató szavait, amit néha máshogy értelmezett a négy fiú.

Delilah legjobb barátnője Addison nem nagyon nőtte be magát a szívembe. Igaz, vicces, humoros karakter volt, de nem is tudom. Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus. Tudom, nem mindenki emlékszik egy olyan traumára, ami vele történt, viszont nem is viselkedett másként. Értem én, hogy nem kell megváltozni, de ő egy picit túl sok volt. Bár kíváncsi vagyok, hogy ő mindig ilyen volt, vagy azaz este változtatta meg és hozta ki belőle az egyik legrosszabb oldalát?

A Szavad ne feledd! c. könyvvel ellentétben ez a regény kicsit sötétebb hangulatú volt. Nem is a romantika volt hangsúlyban, hanem a testvéri szeretett és a barátság, valamint a hűség kapott nagyobb szerepet. Montez és testvérei mindent megtettek azért, hogy megtalálják elveszett húgukat, miközben bosszút álltak a múlt szörnyein. Nyomoztak, kutattak, hogy kérdéseikre választ kapjanak, amiért pár embernek az idegeire mentek, másoknak pedig rémálmokkal teli éjszakákat adtak. Azokban Montez Morrownak ez idő alatt sikerült szerelembe esnie egy olyan lányba, aki titkokat rejtegetett a világ elől. Nemcsak az otthon történt rémeket, hanem egy bizonyos éjszakát is, ami alaposan megváltoztatta őt.

Delilah hűsége erős barátnője, Addison iránt. Nem hagyta cserben a lányt, sőt mindvégig kitartott. Félredobta azokat a perceket, órákat, napokat és heteket, amelyeket biztonságba töltött egy olyan férfi karjaiban, aki bármikor, akár a saját testével is megvédte volna a lányt.

Legszívesebben végig idézetekkel írtam volna le a történetet, de nem akartam spoilerezni. Nagyon sok mély gondolatot és igazságot tartalmaz a könyv, amely számomra elgondolkodtatóak voltak. Fura, hogy mire képes rávilágítani egy-egy cselekmény vagy egy elejtett szó. Főleg, ha olyan témában íródott, amely a mai társadalomban is tabunak számít, vagy valaki szégyelli, hogy ez pont vele történik meg. Pedig nem szabadnak így érezni ezzel kapcsolatban. Igenis segítséget kell kérnünk, bármennyire is nehéz. Legyen az családon belüli erőszak, szexuális zaklatás vagy egy szeretünk eltűnése.

Csillagok száma:

Kedvenc idézet:

Emily Wibberley – Austin Siegemund-Broka: Már nem a tiéd

 A könyv eredeti címe: Always Never Yours

Eredeti megjelenésének az éve: 2018

Oldalszám: 368
Magyarországi megjelenés ideje: 2020

Kiadó neve és helye: Móra, Budapest

Fülszöveg:

A tizenhét éves Megan Harper az örök második, mellékszereplő a saját életében is. Ráadásul exei rendre a vele való szakítás után találják meg a nagy őt. Szerencsére Megan nem az az önsajnáló típus, jobb híján továbblép, ezerrel készül a továbbtanulásra. Jövőre felvételizik az Oregoni Egyetem rendező szakára, ehhez pedig színészi tapasztalatra is szüksége van. A drámacsoport vezetője Jody ráosztja Júliát, minden színésznő álomszerepét. Megan azonban egyáltalán nem akarja ezt elvállalni. Fel kéne nőnie a szerephez, amelyet önbizalomhiánya miatt szíve szerint visszautasítana. A sors azonban mellé rendel egy segítőt, a fiatal és figyelmes drámaírót, Owen Okiát. A fiú drámaírói leckékért cserébe lelket önt a lányba, és szép lassan elhiteti vele, hogy senki más, csak ő lehet saját életének főszereplője és rendezője is. Ez a barátság azonban egy idő után mindkettejük számára egyre többet jelent. Te hogy fejeznéd be ezt a sztorit?

     Számtalan regény létezik a világon, amelyek különböző módon dolgozzák fel Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiáját. Ilyen például Suzanne Selfors - Mentsük meg Júliát!, Leisa Rayven - Hitvány Rómeó vagy Róbert Katalin - 6 hét a világ című kötete. És idetartozik Emily Wibberley és Autin Siegemund-Broka közösen írt regénye, a Már nem a tiéd is. Ugyanis a történet során a diákok nem mást visznek színpadra, mint Rómeó és Júlia drámáját.

     A kötet főhősnője, Megan Harper, akinek nagy álmai vannak. Rendező szeretne lenni. Ehhez felvételt kell nyernie álmai iskolájába, az Oregoni Egyetemre, viszont ára van ennek: szerepelnie kell egy színdarabban. Megan jelentkezik is a dráma csoportjában Rómeó és Júlia egyik szerepére, azonban egy nem várt következmény változtatja meg a hétköznapjait. Vagyis inkább, hogy pontosabban fogalmazzak, egy nem várt szerep, ugyanis az óhajtott Montague-né helyett Júlia szerepét kell magára öltenie. S innentől kezdve Megan napjai egyre érdekesebbé válnak.

Őszintén bevallom, eleinte nem nagyon szimpatizáltam a lánnyal. Egyszerűen ellenszenves volt a viselkedése. Lehet azért, mert könnyelműsége a fiúk iránt nem nagyon jött be nekem. S bár igaz, hogy őt dobták, mégsem törődött a tettei után történt eseményekkel és nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások. Csak sodródott az árral, így szerzett magának hírnevet, amivel elégedett volt. 

Valójában akkor kedveltem meg igazán Megant, amikor jobban beleláthattam a mindennapjaiba, ezen belül megismerhettem a családját. Innentől kezdve kezdtem megérteni, miért érzi úgy, hogy lecserélhető mindenki számára. Hiszen elég fiatal volt, amikor egy nagy változás bekövetkezett a Harper család életében, aminek az okát pontosan nem tudta, de látta a jeleit, viszont szüleiben lejátszódó érzéseket nem értette. Ezért szerepet játszott nemcsak a színpadon, hanem a való életben is. Senki sem látott át az álarcán, még a legjobb barátnője, Madeleine sem. Egyetlen olyan személy akadt, aki nem hit Megan kreált énjének, akinek megengedte a lány, hogy benézzen az álarca mögé, az Owen Okita volt. 

Az ő személye talán elsőre jelentéktelennek tűnhet, ám ahogy megismerjük őt Megan szemén keresztül, úgy kezd egyre jobban kirajzolódni kicsoda is Owen. Elég visszahúzódó természetű, aki könnyen elveszik saját gondolatai között, illetve egy-egy váratlan pillanatban előrántja a jegyzetfüzetét és írni kezd. Viszont, ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Owen nemcsak Megannak, hanem az olvasó számára is megmutatja valódi énjét.

Nagyon szeretem a karakterét, mert egy rendes, kedves, ugyanakkor vicces fiút ismerhettem meg benne, aki képes fülig vörösödni, amikor Megan kétértelmű megjegyzéseket tesz neki. A megfelelő támasz a lány számára és a családja számára, hiszen mindig segített a ház körül az édesanyjának, aki egyedül nevelte őt és az öcsét. Valamint a kistestvére is számíthatott rá, főleg, ha leckeírásról volt szó. 

„- Azt, hogy mindenkiből kijöhet néha az idióta Júlia. Vagyis ki kéne jönnie. Mert neki van mersze törődni a dolgokkal, és oké, sok hülyeséget megtesz emiatt, például könyörögni kezd a rendezőjének egy zsúfolt hall kellős közepén valamiért, amit egyáltalán nem érdemel meg - ezen a ponton Jody engedélyez magának egy halvány mosolyt. - Készen állok arra, hogy törődjek a dolgokkal. El akarom játszani Júliát, érted, a többiekért, akikkel együtt dolgoztam és...önmagamért. Tényleg akarom.” 

Maga a történet szép lassan épült fel. Először megismerkedhetünk a főszereplő lánnyal Megannal és beleleshetünk hétköznapi életének minden egyes percébe, miközben a többi szereplővel is találkozhatunk. Ott van például Madeleine, Megan legjobb barátnője, aki tökéletesnek látszik. Határozott, céltudatos és szorgalmas lány, ám van egy hatalmas titka, amit még Megannek sem árul el. Viszont, amikor kiderül ez a lány számára, csalódik a legjobb barátnőjébe, és bevallom, mint olvasó, én is. Madeleine számomra a legpozitívabb és a legbecsületesebb karaktert jelentette, de amikor kifakadt Megannak és bevallotta mit tett a háta mögött, csalódtam benne. Bevallom, Megan helyében nem tudtam volna benne tovább teljes mértékben megbízni. És lehet a lány is így gondolta a szíve mélyén, bár erre nem igazán nem tértek ki a történet során. Valószínűleg Megan szívében mindig is ott lesz az a bizonyos tüske. 

Anthony a kedves, tehetséges, meleg srác, aki mindig számíthatott Megan segítségére. Ugyanakkor elég félénk és határozatlan, amikor álmai férfija a színre lép. Gyakran követett el hibákat, s mikor mérges volt olykor azokon a személyeken vezette le a dühét, akik sokat jelentettek neki. Azonban, ha kellett, mindig bátorított, s ez így volt Megan esetében is, amikor Júlia szerepében tündökölt.

Megan exei nem nagyon kaptak szerepet, kettőt kivéve. Az egyik Tyler, a dráma csoport szépfiúja és sztárja. Miután véget ért a kapcsolata Megannal, folyton rászállt a lányra. Kötekedett vele, amit természetesen Megan nem hagyott. Annak a karakternek a szerepét töltötte be, aki szálka volt az ember szemében. Nem tudtam őt megkedvelni, inkább gerinctelen féregnek tartottam, mint embernek a tettei miatt. A másik fiút viszont nem árulom el, mert nagy szerepet játszik Megan karakterének változásában. 

Természetesen a színen megjelennek a lány szülei is. Főleg az édesapja kap nagyobb szerepet a történetben, de néha az édesanyja is felbukkan. Magan sokat küszködik a jelenlétükben, ami érezhető. Ahogy az is, hogy nem meri elmondani nekik a félelmeit és a múltbéli problémák által felmerült sérelmeit, ami legbelül nagyon is bántja őt. 

    A bejegyzés elején említettem, mennyire hasonlít azokhoz a könyvekhez, amiket felsoroltam. Lehet, pár ember a fülszöveg olvasása után azt gondolja, egy újabb Rómeót és Júliát alakító színész szerelméről lesz szó, de ez nem így van. Tyler és Megan kapcsolata nagyon ellenszenves, azonban a színfalak mögött más páros szerepel a középpontban. 

A Már nem a tiéd olyan történet, amit akkor olvas az ember, ha ki szeretne kapcsolódni. Könnyed, vicces és romantikus regény, amiben el lehet merülni. Tudom, tucat ilyen típusú történet létezik, mégis, ez a könyv valami mást rejt.

Az események szépen csordogálnak a maguk medrében, s a szálak lassan szövődnek össze. Egyáltalán nem éreztem azt a sietséget a tetőpont felé, amit néhány író követ el a regényeiben. Emily Wibberley és Austin Siegemund-Broka egy letisztult, átgondolt történetet alkottak meg az olvasók számára. Igaz, lehetett előre látni, hogy mi lesz a végkifejlett. Számomra az volt az izgalmas a történet során, ahogy a szereplők szépen lassan megkapták a saját happy endjüket. 

Csillagok száma:

Kedvenc idézet: